Írta: Halmos Károly
Ha napjaink egy vállalkozója elolvassa Dr. Légrády Imre adózási ügyét (a forrást lásd itt), nyilván vágyakozva sóhajt föl, bárcsak ő is ilyen viszonyt ápolhatna az adóhatósággal.
Nem véletlen azonban, hogy ma már nem ilyen adózási rendszerünk. A magyar állam adóztatóképessége a dualizmus korában (is) gyönge volt. Természetesen ezek a fajta, erőgépekre alapozott ipari vállalkozások, mint például ez a nyomdavállalat is, valószínűleg több terhet is elviseltek volna, de a magyar gazdaságnak ez a része még viszonylag gyönge volt, s egy a maihoz hasonló modern adórendszert a régi, kézmű jellegű ipar nem bírt volna el.
A századforduló, mely időből ez az irat származik, akár lehetne már modern kor is, de az adózási rendszereknek nagy a tehetetlensége, s lényegi változtatásokhoz nagy politikai változások teremthetik meg a talajt.
Mi is jellemzi ezt a régi típusú adórendszert?
A dokumentum olvasásakor rögtön az elején észrevehetjük, hogy az egyenes adó fölszólamlási bizottság Dr. Légrády Imre III. osztályú kereseti adóját kívánja megállapítani. A mai olvasó talán úgy vélné, hogy ez a harmadosztály valamiféle adókulcs lehet - de nem ez a helyzet.
Ma az emberek legtöbbjének az adóról a személyi jövedelemadó, a személyi jövedelemről pedig munkája bére jut az eszébe. Nos, az alkalmazás vagy egyéb foglalkoztatás utáni bevételek régen a jövedelmeknek csak a negyedik osztályát jelentették (és itt az osztály száma bizonyos értelemben a jövedelem jelentőségére utal), a harmadik osztályba pedig a hasznot hajtó, mai szóval üzleti tevékenységekből fakadó jövedelmeket sorolták. Jellemző tehát, hogy az alapvető jövedelmeknek az ingatlanokból (föld, ház), illetve a tőke utáni (kamat-)jövedelmeket tekintették.
Az is furcsa lehet a figyelmes olvasó számára, hogy az adót előre (adott esetben az 1899-1901 közötti három évre) vetették ki. Ez a régi adóztatási rendnek felel meg, egy olyan rendnek, amelyben a vagyoni elemeknek van egy föltételezett hozadéka, s ez járadékszerűen megadóztatható, s ha valaki ügyesen gazdálkodik, az elvárt hozadék fölötti jövedelemhez juthat. (Ez közgazdaságilag teljesen értelmes egy olyan világban, ahol a kibocsátás profitábilis bővítésének komoly korlátjai lehetnek – ahol tehát a csökkenő üzemméret-hozadék uralkodik). Ez a szemlélet köszön vissza abban a vitában is, hogy az adózónak be kell-e mutatnia könyveit. Hogy egy átmeneti korról van szó, azt az mutatja, hogy a bíróság rámutat: a a jövőbeni adó megállapítása a megelőző három éves– mondhatnók: egy rövid üzleti ciklusnyi – időszak tapasztalatai alapján történik.
Abban az időben hazánkban még nem volt afféle kötelező mérleghitelesítés, mint manapság. A mérlegek – főként a vállalkozók szerint – csak és kizárólag a cég belső információs rendszeréhez tartoztak. Amikor a két háború közötti időszakban megerősbödött az állami beavatkozás, egyes szakírók meg is jegyezték, hogy mennyire visszás volt a régi adóztatási rend – az nevezetesen, hogy az adóztató nem - legalábbis nem a könyvelés alapján - ellenőrizhette az adóalany bevallásait.
A hajdani céhek mint testületek helyébe az adóztatás szempontjából az adott esetben egy sokkal kevésbé formális alakulat, az érdekeket megjeleníteni képes ágazat léphetett. Ennek ebben az ügyiratban még nem látjuk jelét, de az azért figyelemre méltó, hogy a bizottság a vállalkozás adózási képességének megállapításakor az adott ágazatba tartozó más vállalkozásoknál kísérelt meg tájékozódni.
Az elviek után térjünk az irat tartalmi részére: A vita tkp. arról megy, hogy a milleniumi s az utána következő két év jövedelmezősége mekkora lehetett. A számok bizonytalanok. Mai szemmel nézve Légrádyék érvelése több ponton gyönge.
- A várható kiadásokra - s az adó ilyen - céltartalékot kell képezni.
- Az üzleti szemléletet illetően árulkodó, hogy az állami megrendeléseket rezsinek („tömeges munkának elvállalása rendszerint szükséges azért, hogy az üzletet és személyzetet munkában tartsák”) tekintik. Sőt Légrádyék azt állítják, hogy a közszállítás számukra tulajdonképpen veszteség. Ez a nyilvánosság előtt még jól is hangzanék, hiszen akkor önmagukat önzetlen, vagy a nemzeti érdeket a saját maguké fölé helyező vállalkozóknak mutathatnák be. Az adóhatósággal szemben ez az érv szinte szemtelenség.
Ha a kamatlábat a korban szerződésekben gyakran szereplő hat százaléknak vesszük, akkor a két százalékos nyereség egy üzleten valójában veszteség, hiszen a vállalkozó jobban tette volna, ha a pénzét a bankba teszi. Ha mégsem tette, akkor az elemző kénytelen arra gondolni, hogy valójában keresztfinanszírozást folytatott. A termelési kapacitások fönntartásának költségeit a közszállítások viselték, viszont ebből következően a további termelés lényegében rezsimentesen folyhatott. Ha elfogadjuk ezt a szemléletet, akkor elismerünk egy valójában burkolt költségvetési támogatást, ami abból adódik, hogy a megrendelések folyamatos teljesítése kiküszöböli a gépek, a szervezet és as munkaerő időleges üzemen kívül helyezéséből és újraindításából adódó holtterhet (a különbözet a támogatás). - Hasonlít ehhez az érveléshez, amikor a Párisi Divatlapot veszteségforrásnak állítja be (ugyanis ha azért tartja fönn, hogy segítsen a Pesti Hírlap példányszámát megtartani, vagy akár növelni, akkor a példányszámkülönbözet nyereségének egy részét a Divatlap javára kell betudni).
- Csúsztat (valós tényeket hamis megvilágításban mutat be) a cég, amikor tagadja, hogy volna olyan lap, amelynek 25000 előfizetője volna. Ezt a számot a bizottság is az előfizetések és a példányonkénti eladás összegére vonatkoztatta.
- Figyelemre méltó, hogy a Hírlap és a hirdetések nyereségességét nem tudják, vagy nem kívánják elkülönítve megadni.
- A hirdetések kapcsán azt állítják, hogy az ismétlődő hirdetéseket olcsón kell adni, és kiemelik a hirdetés megszerzését terhelő tetemes províziót (közvetítői díj). Az ismétlődő hirdetés költsége azonban jóval alacsonyabb az egyszerinél – ezt ma is megtapasztalhatja bárki, amikor fölad egy apróhirdetést.
Végül: érdekes lehet még az ügyiratban szereplő adatokat táblázatba foglalni. Kiderül, hogy Légrády a közszállításokból származó összbevételét számszerűen nem adta meg, de az a többi adatból kiszámítható, s nagyobb, mint a bizottság által becsült adat. Megállapítható az is, hogy a vállalat tevékenységének súlypontja mind a bizottsági, mind a Légrády-féle adatok alapján a lapkiadóvállalat volt (vagyis - kissé egyszerűsítve - a Pesti Hírlap "példányai" és hirdetései), ehhez társult második legfontosabb ténykedéséként a közszállítás, s harmadikként az egyéb nyomdai és könyvkiadói tevékenység.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
mirejmatyiő · http://www.antikkonyv.hu 2008.06.05. 14:00:36