Írta: Perényi Roland
A Budapesti Királyi Büntető Járásíróságnak a Budapest Főváros Levéltárában (BFL) őrzött iratai (BFL VII. 13. b.) között több olyan büntetőper anyaga található, amely számos, a jegyzőkönyveket kutató történészt megmosolyogtató mozzanatot tartalmaz. A perek többsége apró-cseprő ügyeket, hétköznapi konfliktusokat örökít meg, de találhatunk köztük a 19. század végén már anakronisztikusnak számító eseteket is. Ilyenek például azok a vallás ellen elkövetett kihágási ügyek, amelyekben a vádlottat azért ítélik leggyakrabban kisebb összegű pénzbüntetés megfizetésére, mert az a megszentelt vasárnapi napon dolgozott. Többnyire munka közben rajtakapott fuvarosok lettek az 1879-ben elfogadott kihágási (XL.) törvény 52. paragrafusának áldozatai (ezen paragrafus az 1868. évi LIII. törvénycikk 19., a nyilvános és nem elkerülhetetlenül szükséges munka vasárnapi tiltásáról szóló paragrafusára hivatkozott).
A „bűnesetek” többségét azonban rágalmazási, becsületsértési, illetve kisebb lopási ügyek képezik. A perek leggyakrabban munkahelyi vagy a nyilvános térben keletkezett konfliktusok nyomán keletkeztek. Számos becsületsértési — gyakran könnyű testi sértésig fajuló — ügy származott lovagiassági kérdésből: egy 1899-es perben például Löw Dezső hírlapíró súlyos sértések közepette egy bottal verte fejbe Prónay János magánhivatalnokot, amiért az a vele együtt az Andrássy úton korzózó menyasszonyát és nővérét „fixérozta” (BFL VII. 13. b. 99 B VII 999/3).
A becsületsértési ügyek másik gyakori típusát, a szomszédsági, lakóhelyen belüli vitákat képviseli az itt részletesebben bemutatandó per (BFL VII. 13. b. 3996/94).
Az 1894. május 17-én a büntető járásbíróságon zajló tárgyaláson megjelent Székely Gyuláné magánvádló ― egy fűszerkereskedő felesége, aki az 1894-es lakcímjegyzék szerint a Baross utca 77. szám alatt lakott ― azzal a panasszal élt a bíróság előtt, hogy szomszédja, Vopaletzky (a címjegyzék szerint Wopaleczky) Emil egy héttel korábban, amikor ő még csak két napja kelt fel a gyermekágyból, „slovakische Schlampen”-nek nevezte őt. Székelyné szerint e sértés oka az lehetett, hogy a ház cselédei között az a pletyka járta, hogy a nő rosszat mondott a vádlott háziszolgáiról. Székelyné ezt azzal utasította vissza vallomásában, hogy ő „a házban nem csak a cselédekkel, de senkivel sem áll szóban.” A vádlott, Vopaletzky Emil, 49 éves, pilseni születésű, római katolikus cukrász, két gyermek apja, természetesen tagadta a vádakat. Vopaletzky egyébként saját bevallása szerint 10.000 forint vagyonnal rendelkezett — itt jegyzem meg, hogy a vagyon kérdésének különös jelentősége volt, és nem csak az általában kártérítéssel végződő becsületsértési perekben, hanem a börtönbüntetéssel záródó eseteknél is, hiszen elvileg a perköltségek mellett a börtönben való tartózkodást is az elítélnek kellett állnia.
A vádlott verziója szerint Székelyné már három éve háborgatta, „ingerelte és csúfolta” cselédeit és alkalmazottait, és saját cselédjei előtt többször is „schlampos”-nak nevezte Vopaletzky háztartási alkalmazottait. A vita végül akkor csúcsosodott ki, amikor a cukrász a házmesternének elpanaszolta sérelmeit. A baj csak az volt, hogy a ― nyilván a bérház udvarán folytatott ― beszélgetésnek tanúja volt az éppen az árnyékszéken tartózkodó Székelyné is, aki „kijővén onnan neki támadt, sőt még az urát is reá küldte, aki szintén kellemetlenséget és lármát csinált nála”. A tárgyalás során meghallgatott tanúk (érdekes módon a házmesternét nem idézték be tanúnak) a vádlottal egybehangzóan nyilatkoztak a történtekről. Az ugyancsak a házban lakó Ridrich Józsefné szintén hallotta, ahogy Vopaletzky németül arról panaszkodott, hogy Székelyné nem hagy neki békét, majd erre Székelyné „szóval rátámadt” az árnyékszékből. A másik tanú, Meczger Ferencné is ezzel egyezően vallott. Azt, hogy Székelyné nem lehetett éppen a lakóközösség kedvence, bizonyítja, hogy vádlóként egyetlen tanút sem tudott felmutatni, aki az ő verzióját erősítette volna meg.
A vallomások meghallgatása után a vádlott ügyvédje kérte a bíróságot, hogy mentsék fel védencét, továbbá azt, hogy a magánvádló térítse meg az okozott költségeket, összesen 35 forintot. A bíróság végül felmentette Vopaletzkyt, Székelynét pedig 8 forint kártérítésre, valamint a peres eljárás költségeinek megfizetésére ítélte. Székelyné azonban nem adta fel ilyen könnyen, fellebbezett a Budapesti Királyi Törvényszéknél, ezzel azonban mindössze annyit ért el, hogy nem 8, hanem csak 5 forintot kelljen fizetnie Vopaletzky ügyvédjének.
Milyen tanulságot szűrhet le a történész az ilyen és ehhez hasonló szórakoztató ügyekből? Az iratokból kitűnik, hogy a legkülönbözőbb társadalmi rétegek, a nagypolgárságtól az egyszerű munkásokig mindenki szívesen használta — akár a legapróbb hétköznapi konfliktusok megoldására is — az igazságszolgáltatás nyújtotta lehetőségeket. Azt viszont már nehezebb eldönteni, hogy ez mennyire volt speciálisan budapesti, nagyvárosi jelenség a századfordulón. Annyi mindenesetre kiderül esetünkből, hogy egy olyan társadalmilag és etnikailag is heterogén mikroközösség, mint egy bérház lakóközönsége, nem tudja — a szó szoros értelmében — „házon belül” megoldani a konfliktusait, amelyek egy falusi környezetben valószínűleg Justitia közbeszólása nélkül is megoldódnának.
Székelyné esete ugyanakkor felveti azt a kérdést is, hogy vajon milyen szerepet játszott az etnikai hovatartozás az ilyen jellegű konfliktusoknál. A bírósági tárgyalás irataiból a „schlamposság” és a származás összefüggéseiről nem tudunk meg semmit, mivel egyik fél cselédjeit sem idézték be tanúnak. Mindenesetre a szlovák („tót”) származású cselédek, akik 1880-ban a budapesti cselédség közel 9%-át adták, híresek voltak becsületességükről és tisztességükről, így feltételezhető, hogy a szlovákság kiemelése még inkább súlyosbította Vopaletzky vádjait. Egyébként a korszak rágalmazási és becsületsértési pereiben nem jellemző a származásra való utalás, kivéve a zsidóság esetét: sok olyan becsületsértési pert találni, ahol a sértettet a vita hevében „zsidó ringyónak” vagy „piszkos, mocskos zsidó asszonynak” nevezik, egy 1905-ös perben (BFL VII. 13. b. 1905. I. 550/3) pedig egy géplakatos „büdös szaros zsidónak” titulálja munkáltatóját, aki erre rögvest egy „tetves nyomorult tóttal” válaszol (az utóbbihoz hasonló kölcsönös sértegetési ügyekben egyébként általában mindkét felet felmentette a bíróság).
Végül érdemes elhelyeznünk az itt bemutatott „bűntett”-típusokat a korszak budapesti bűnözésének egészén belül. A korabeli bűnügyi statisztikák élén ― és ez talán nem meglepő ― a vagyon ellen elkövetett bűntettek álltak. Az 1895-ös rendőri statisztika (Thirring Gusztáv [szerk.]: Budapest székes főváros statisztikai évkönyve 1895—1896. II. évf. Székesfőváros Statisztikai Hivatala, Budapest, 356―357.) szerint a fővárosban a rendőrség által ismertté vált 10.607 bűntett és vétség mintegy háromnegyede vagyon elleni bűncselekmény (lopás és annak kísérlete, csalás, sikkasztás) volt. Az elkövetések száma szerint második helyen azonban 1.653 esettel a testi sértés, majd 609 esettel rögtön a rágalmazás és becsületsértés kategóriája következik. Elmondható tehát, hogy az emberek hétköznapi érintkezéséből fakadó, mai szemmel pitiáner ügynek számító konfliktusok — történjenek azok az utcán, a lakóhelyen vagy egy kocsmában — jelentős szeletét képezték a századfordulós Budapest „kriminalitásának”.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Vérszegény éjszakai dúvad · http://hangorienidiocc.blog.hu 2008.08.05. 14:21:44
A budapesti sokszínűséget tovább erősítette, hogy a Kiegyezés után gőzerővel kezdődött el Bp. építése, aminek jelentős munkaerőigénye volt, azaz az ország (birodalom) minden részéről érkeztek a munkát keresők. (Sokkal inkább el tudnám képzelni, hogy az ellentétek - ha léteztek egyáltalán ellentétek - a helyiek és a 'bevándoroltak' között keletkeztek, avagy a hivatalnokok és polgárok valamint az alacsonyabb státuszúak között.
Mindezektől függetlenül a nacionalizmus persze már létezett a leendő utódállamok mindegyikében, de a különböző (és én főleg szépirodalmiakat ismerek, de azért nem csak...) visszaemlékezésekben az etnikum nem kap kiemelt szerepet, talán még akkorát sem, mint az egyházhoz tartozás.
Alugo 2008.08.05. 20:44:58