írta: Cselényi Noémi

Annak, akinek az egymástól különböző kultúrák együttélése (és -halása), egymásról alkotott elképzelésük áll érdeklődésének középpontjában, különös szerencse, ha az idős, egykor tanítónőként dolgozó Zalai Ferencnével hozza össze a sors. Az írásomban álnéven szereplő Zalainé arról ismert közös lakóhelyünkön, hogy szívügyének tekinti a zsidók emlékezetének megőrzését. A holokauszt értelmezésének folyamata iránt érdeklődő kutatónak azért lehetnek különösen érdekesek Zalainé emlékei, mert egy hívő katolikus asszonyról van szó, aki ráadásul német származású. Ennyit tudtam Zalainéről, amikor elindultam, hogy interjút készítsek vele. Azt viszont még nem is sejtettem, hogy interjúalanyom, e hétköznapi ember, mennyire különös történeteket, mennyire nem hétköznapi tudást őriz.

Mielőtt azonban a 2007. július 19-én készült interjú elemzésébe fognék, vegyük számba, hogy mit tudunk a tétényi zsidóüldözésekről a bevett, szaktudományos (és száraz) leírásokból, mert csak így érthetjük meg, hogy mihez képest olyan rendkívüli Zalainé interpretációja. Nagytétény izraelita lakosságának története a településsel egyidős, a helyi hitközség az évszázadok során térségi központtá nőtte ki magát. A zsidó lakosság növekedése a XX. század folyamán megállt, majd csökkent a lélekszámuk, 1944-ben azonban még így is 106 tagja volt a hitközségnek. Elhurcolásuk júniusban indult meg, a szomszédos budafoki gettóba szállították őket. Innen kerültek a következő hónap elején Budakalászra, a tétényieket szállító vonatok július 6. és 8. között indultak meg Auschwitzba (a deportálást pontosan ezekben a napokban állították le). Vagonjaik már csak a valamely okból munkaszolgálatra alkalmatlan személyeket szállították, azaz többnyire nőket, gyermekeket és időseket; közülük alig tízen tértek vissza.

A nagytétényi zsidók elhurcolásáról a történeti munkák összesen ennyi információt közölnek, az üldöztetés emlékezetéről, a keresztények viselkedéséről pedig semmit sem szólnak. Elemzésem éppen ezekre a elhanyagolt problémákra koncentrál; forrásomat, a Zalainével készült interjút arról faggatom, hogy milyen módon dolgozza fel a zsidóüldözések történetét keresztény interjúalanyom, illetve a neki szellemi hátteret nyújtó közösség.

Zalainé elbeszélésének egyik legfeltűnőbb jellegzetessége, hogy — tanítói hivatásához illően — a zsidók 1944-es tragédiáját egy nagyon hosszú időtávot átölelő, törésmentes és hangsúlyozottan lokális történeti keretben helyezi el. Történeti ismeretei szinte kizárólag az egyetlen helytörténeti monográfia ismeretanyagát öleli fel. A zsidók történetét azonban már nem az irodalomból veszi: kicsiny részben tapasztalati, nagyobb részben szóban hagyományozott és általa konstruált adatokat használ.

Ám tévednénk, ha azt hinnénk, hogy a zsidók tragédiájának elbeszélése van a helytörténeti kontextushoz illesztve. Épp ellenkezőleg: Zalainé egész világképét a zsidók köré építette fel, minden, ami 1944 előtt volt, a zsidók elhurcolása felé mutat, és minden, ami 1944 után következett, a zsidók elhurcolására vezethető vissza.

Az idős asszony úgy beszél az üldöztetésről, hogy magát a népirtást és a koncentrációs táborokat meg sem említi. Mintha nem is venne tudomást az események végkifejletéről. Elbeszélésében a zsidók sorsának legborzasztóbb mozzanatait a magyarországi megaláztatások jelentik. Ebből kifolyólag azt hiszem jogosan következtetek arra, hogy ami interjúalanyomat (és vele talán a közösséget is) igazán megrázhatta, az nem a tömeggyilkosság, és nem is annak brutalitása — ami ma kézenfekvőbbnek tűnne — hanem az űr. E kis közösségből a száz ember eltűnése keltette üresség — akik ráadásul jelentős közéleti pozíciókkal bírtak — számunkra már felfoghatatlan traumát jelenthetett.

Azonban az interjúalanyom által mesélt történetekben ez a bírált külvilág meglehetősen szűk, az ő horizontja nem terjed túl Tétényen, így társadalombírálata is egyedül saját közösségére irányul.

Másik magyarázatot az a fajta traumatizáltság adhat, amit nem a személyesen, hanem a közösség által elkövetett bűnök váltanak ki. Nem ő a tettes, hanem ők a tettesek. Ezek a bűnök jelen esetben nem fizikai erőszakot takarnak — ilyen eseményekről Zalainének sincs tudomása —, hanem inkább azt, hogy hagyták halálba hurcolni a helyi zsidóságot, tehát egy passzív magatartást, elmulasztott segítségnyújtást. A közösség bűnei miatt érzett lelkifurdalás másik forrása az esetleges szellemi támogatás, az antiszemitizmus elterjedtsége lehet, ami annál is inkább elképzelhető, mivel a sváb többségű településen a lakosság találkozhatott a volksbundista propagandával.

Zalainé bírálatát mindenekelőtt egy — azt kell mondanom — mesebeli zsidó nő szájába adja. A történet szerint a Száli nevű asszonyt Érdről terelték egy gyerekeket és nőket magába foglaló gyalogmenet tagjaként. Az asszony nyíltan felemeli hangját az őt bántalmazók ellen. Mi több, azok ellen is, akik passzívan szemlélték a zsidók által elszenvedett megaláztatások iránt, és megátkozza őket. Az átok helyi jellegű, a kisvárost és annak lakóit sújtja, nem pedig egyes, felelős vagy jelentős személyeket.

Amennyiben kísérletet teszünk az elbeszélés egybevetésére a történeti tényekkel, több helyen is összeegyeztethetetlen adatokra bukkanhatunk. Az egyik legkirívóbb eset, hogy Száli személyében egy érdi nőt ismerünk meg, akit lakóhelyétől a római úton hajtanak Budapest felé. Bár a munkaszolgálatosokat már valóban korábban elvitték lakóhelyükről, a gyalogmenetekben még ott kellett volna lenniük az idős, munkaképtelen férfiaknak, Zalainé mégis hangsúlyozza, hogy zsidó nők és gyerekek meneteltek az úton. Interjúalanyom talán azért hangsúlyozza ezt az elemét a fiktív történetnek, mert a férfi és férfi közti fizikai erőszak még valamelyest jogosnak számíthat gondolkozásában. Ami igazán megmutathatja az üldözés kegyetlenségét, az az „ártatlan” nők és gyermekek bántalmazása.

Bár Zalainé elítéli az antiszemitizmust, mégis gyakran szükségét érzi megerősíteni, hogy a zsidók is emberek, illetőleg magyarok. Leginkább úgy tűnik, hogy mégis valamilyen különbségtételt érez, vagy ilyen különbségtételt feltételez beszélgetőpartnereinél, és emiatt győzködnie kell hallgatóját és saját magát is. Ennek megfelelően a zsidóüldözés az ő értelmezésében nem az emberek természetes egyenlőségének drasztikus megsértése, azt leginkább az isteni törvények áthágásaként éli meg. Az is kivételes, hogy a „zsidó” fogalma számára nem az (emberi) identitás egyik felekezeti/etnikai szelete; nála még az egykori zsidókhoz tartozó tárgyak, élőlények is átveszik a zsidóságot, így még a „zsidó macska” kifejezést is magától értetődően használja.

Igen fontos, gyakran visszatérő, és talán legkedvesebb témája a macskája. Az állatra amiatt tekint élő történelemként, mivel annak őse a hajdani zsidó orvos háztartásában nevelkedett. Az orvosnak mintegy utolsó kívánsága volt, hogy Zalainé családja vegye gondjaiba az állatot. Zalainé számára életének legfontosabb teljesítménye az, hogy sikerült megőriznie ezt a „vérvonalat”. A kisállat „élő emléktáblaként” való megőrzése hősies szembeszegülés az utókor kegyetlenségével. Interjúalanyom időskorának egyik legfőbb problémája egy helyi holokauszt-emléktábla felállíttatásáért vívott küzdelme. Elképzelésének folytonos elutasítására hivatkozva lemondott arról, hogy „kikényszerítse” a közösségi emlékezést. Kizárólag magát tartja az emlékezés letéteményesének, és az egész külvilágot ennek elmulasztásával vádolja.

Összességében Zalainé elbeszélései nem hiteles történeti tudást közvetítenek. De Zalainénak nem is ez a célja velük, hanem a közösséget bírálja, hogy rávilágítson a keresztény lakosság felelősségére. De tévednénk, ha azt hinnénk, hogy Zalainé számára a holokauszt emlékének csak magának a holokauszt megértésében van szerepe: minden helybéli történés, a település hányattatásai a zsidók tragédiájának rezzenéstelen eltűréséből, közelebbről Száli átkából veszik eredetüket. Hogy mi a rossz, és mi a jó, azt mind a mai napig a zsidók ellen elkövetett bűnökhöz méri, és ami láthatólag rossz, az feltétlenül a holokauszttal van misztikus kapcsolatban.

A holokauszt szempontjából nem érintett interjúalanyom a közösség passzív magatartása miatti bűntudatot nem a szokásos módon kezeli, azaz nem elfelejteni, hanem átélni akarja azt, emlékezni kíván rá. Ennek a gondolatban felállított emlékműnek a leglényegesebb eleme nem az a „negatívum”, hogy jórészt kitalált elemekből hozta létre alkotását Zalainé,  hanem az a „pozitívum”, hogy így végül olyan történetet ad elő, amellyel rá tud mutatni: valójában nem is léteztek kívülállók. Így alakítja a holokausztot zsidó ügyből közös történelemmé.

A szerző ezúton is köszöni Bolgár Dánielnek az elemzés során nyújtott segítséget.